A kezdetek kezdetén kegyetlen a kaja

Háttal nem kezdünk mondatot, mint, ahogyan háttal sem illendő ülni a másiknak.
Most pofátlan leszek és nyelvtanilag helytelen, de akkor is háttal kezdem a mondatomat, mert nekem így jó, így tetszik. A többit meg egye meg a fene. 13 évesen is így gondoltam, hogy : ,,-Egye meg a fene!"
Igen...jól emlékszem, akkor kezdődött nálam az ANOREXIA NERVOSA betegség, mely azóta már 7 szer nyerte nálam vissza sajnos arany tejszínhabos indiáner sütemény koronáját.
Sosem voltam kövér gyereknek sem és egészen 13 éves koromig még normálisnak mondható voltam. Vékony alkatú kislánynak számítottam, jó géneket örököltem, anyukám, apukám vékony típus. A lényeg az, hogy egészen fura voltam mindig, még csak nem is éreztem magamat különlegesnek, mint ahogyan egy két osztálytársamat tartottam.
Van bennem egy velem született művészi véna, ami érdekes, mivel egyetlenegy családtagom se színész, se énekes. Pusztán egyszerű, reális nézeteket valló emberek. Na de én, hát a mai napig, ha megbántanak, beszólnak, vagy kikészítenek egyből szaladok a ,,pusztába". Pedig egészen türelmes vagyok, de néha elszakad a cérnám.
Na, a lényeg az, hogy sehogyan sem éreztem jól magamat a bőröcskémben. Már előre féltem az étkezésektől. Anyukám kiválóan főz, süt persze, de a kilókat le akartam magamról szedni, nem még jobban oda pecsételni, az nem lett volna jó érzés. Minden evés után rohantam a mosdóba a rém mérlegre, ami gonoszul rám vigyorgott, aztán a mutatótól fejre álltam. Akkor voltam 47 kiló. Aznap este már nem vacsoráztam és utána beállított hozzám az ,,ALMA - korszak". A szendvicsem a suliban szünetekben a kukában landolt. Eleinte nem vette észre senki, hogy nem eszem szinte semmit. Aztán amikor már két hete csináltam az Apfel-kúrát és egyik testnevelés órán futás közben bedőltem a bokorba és tanárom kétségbeesve húzott ki és cipelt el az iskola orvosi szobájába, akkor derült fény a titkomra. Hát még amikor levettem az óriás méretű pulcsimat, mert egy fáztam, kettő nem szerettem volna, ha látják az úszógumijaimat,ami naná, hogy csak a képzeletem ördögi szüleménye volt...ma már tudom, hogy tönkre tettem magamat és egy idő után a családom is kiborult a hülye szokásomtól. A doki azt javasolta, hogy menjek pszichológushoz és sürgősen kezdjek el enni rendesen. Kirohantam erre erőteljesen a szobából, pedig olyan gyenge voltam, mit egy kis madárfióka. nem egyszer fordult elő, hogy irtó hangosan kordult a gyomrom. Kitaláltam, hogy párnával fogok járni az órákra. Remek ötlet volt, csak arra nem gondoltam éppen, hogy körbe leszek röhögve, de nagyon. A tanárnőm egyszer meg is kérdezte, hogy miért rakom a hasamhoz odaszorítva a puha kitömött varrományt.
Na, most mi a francot mondjak erre? Ha azt mondom, hogy azért, mert korog a gyomrom, a fél osztály hozzám vágta volna a szendóját. Nem mondhattam ezt, ezért azt válaszoltam, hogy fázik a hasam. Na, erre kitört a kacagás, mert forró nyár eleje volt éppen. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolai időszaknak. Utána csak az volt a nehéz, hogy a szüleim előzz kimagyarázzam, hogy mért nem akarom lenyelni a reggelit ebédet, vacsorát. Azon a nyáron elmentünk a család nagy részével a Balatonra. Csuda szép lett volna minden, ha nem veszekednek a szüleim egy nyomorult joghurtos fagylalton...de most nem írok rosszat anyuékról. Ráadásul ott ünnepeltük a szülinapomat augusztusban és miután felköszöntöttek, már a tortámból sem bírtam enni. Nem kívántam semmi mást, csak egyedül lenni magammal. Este átszöktem nagyimhoz a másik szobába és éreztem, hogy Ő megvéd, megért engem. Bár, azt, hogy nem eszem, azt még nagyanyám sem dicsérte meg. Aggódott egy idő után mindenki. 10 kilót dobtam le magamról 3 hónap alatt, tehát 37 kilót nyomtam akkorra. Be is kerültem a Vadaskerti Kórházba, de ez ár a következő bejegyzés története...